|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 40 találat | lapozás: 1-30 | 31-40 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Szilágyi Árpád 2015. november 7.A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.)Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (III.) „Hálát adok az Istennek, hogy láttam népemet, amint gerincét kiegyenesítette”. Kós Károly Csupán néhány napig tartott a magyar forradalom, ám ez elég volt ahhoz, hogy a szovjet kommunizmus igazságában többé egyetlen normális erdélyi magyar értelmiségi se bízzék. De a románéban sem! Az erdélyi magyarság valóban nem lőtt, nem harcolt – konkrét értelmében a szónak. De lélekben és lélektől lélekig nagyon elevenen élte meg ötvenhatot! Azonnal le is csapott rá a román „igazságszolgáltatás”: nacionalizmusnak nyilvánította nemcsak az egyetemi autonómia-elképzeléseket, a magyar nyelvű szakoktatás igényét, irredentizmusnak egy fiatal csoport népdaléneklését, de még a nagy magyar írók, tudósok sírjának ápolását is. A legnagyobb figyelmet az értelmiség és az egyetemi hallgatók „meggyőzésének”, agymosásának szentelték. Ha egy-egy diák részletesebben érdeklődött a magyarországi eseményekről, járhatta a Securitatét, a városi, tartományi pártbizottságok irodáit, ott addig „gyomrozták”, amíg önként vállalta: hűségesen követi a kommunista párt politikáját. A diákmegmozdulásokért az Oktatásügyi Minisztériumot tették felelőssé. Leváltották Ilie Murgulescu minisztert, helyébe Miron Constantinescut nevezték ki. Legfontosabb feladata volt biztosítani az általános és középiskolák, egyetemek társadalmi összetételének javítását, s a marxizmus-leninizmus tanításának magasabb minőségi szintre emelését. Mindez azzal járt, hogy az iskolákból, egyetemekről egyszerűen kizárták az „osztályidegen elemeket”, a gyáros, földbirtokos, kiskereskedő, kisiparos származású tanulókat, hallgatókat! Szigorú szűrésnek vetették alá a tanárokat is: „ellenséges elem” gyanánt nagyon sok nagy tudású, kiváló tanárt távolítottak el. Ilyen össztűzben került sor a kizárásokra, a veszélyesnek minősített egyetemi hallgatók, tanárok bebörtönzésére. A kizárások, kirakatperek történetéhez és előzményeihez az is hozzátartozik, hogy 1956 őszén Bányai László akkori rektor (aki azokban a napokban tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból), bár tudott a készülő letartóztatásokról, a diákok védelméért nem tett semmit. 1958 júniusában már néhány magyar szakos hallgató megkapta a Márton Gyula dékán által aláírt „elbocsátó, szép üzenetet”, amelyben tudatták a kizárásukról szóló határozatot. A „füttyös gyűlés” Alig kezdődött meg az 1958–1959-es egyetemi tanév, 1958 októberében sor került ama gyászos nagygyűlésre, mely jónéhány egyetemi hallgató sorsát megpecsételte. A kizárások janicsármunkáját elvégző elnökség tagjai: Bretter György, Bunta Péter, Farkas Zoltán, Szabó Sándor. A Bolyai Tudományegyetem bölcsész és történelem szakos hallgatóit az Arany János utcai (Sétatér eleje) épület nagy aulájában gyűjtötték össze. Minderre így emlékszik vissza Boros Zoltán, egykori negyedéves hallgató: „1958 októberének végén, a pontos dátumra nem emlékszem, volt egy gyűlés, amely ötvenhatról szólt. Nem értettük, hogy miért. Levezető-elnöke Farkas Zoltán tanársegéd, aki politikai gazdaságtant és marxista filozófiát tanított, a kari KISZ-ben fontos tisztséget töltött be, majd párttitkár lett. Név szerint szólította az embereket a színpadra. Arról faggatta az egyetemistákat, mit csináltak ‘56-ban, napról napra. Követelte, mondják el, mert úgyis mindent tudnak. Mit gondoltak, mi a véleményük most utólag 1956-ról. Valljanak színt, forradalom volt vagy ellenforradalom? Voltak, akik azt mondták, amit elvártak: ellenforradalom volt, jó, hogy jöttek a szovjetek, mert másképp világégés lett volna, Magyarország kivált volna a Varsói Szerződésből. De akadt, aki őszintén és világosan fogalmazott, amikor kérdést szegeztek mellének (Bunta Péter – T. Z.): Vastag elvtárs, ha 1956-ban Budapesten lett volna, s puska kerül a kezébe, kire lőtt volna? Vastag Lajos gondolkodás nélkül válaszolta: főbe lőttem volna magam! Tudomásom szerint ő már nem térhetett vissza a kollégiumba, nagyszüleihez, Dettára utazott, ott tartóztatták le. A diákság zúgolódott, elégedetlen volt azzal a móddal, ahogyan Farkas Zoltán a gyűlést vezette. Vastag Lajos frappáns válasza hatalmas tapsot váltott ki. Mindenki számára világos volt, hogy itt most bűnbakokat keresnek. A taps füttykoncertbe csapott át. Farkas Zoltán ekkor felállt az asztaltól, előrejött, s azt mondta: álljanak fel azok, akik tapsoltak! Nem állt fel senki. Álljanak fel azok, akik fütyültek! Nem állt fel senki. Bár fel akartam állni, egy szál egyedül én sem mertem. Majd elintézzük magukat – mondotta Farkas Zoltán. És elkezdődött a vallatássorozat. Sorban hívták be az embereket, legalábbis a mi évfolyamunkról mindenkit. Kérdezték: kit láttam tapsolni, kit láttam fütyülni? Természetesen senkit nem említettem. Magyaráztam: olyan helyen ültem, ahonnan nem láthattam semmit. Azt nem kérdezték, hogy én tapsoltam-e, fütyültem-e? S újabb nagygyűlés következett. Erre már pontosan emlékszem: 1958. november 4-én volt. Hallatlan feszültségben éltük át azt a hetet, mialatt folytak a vallatások. Senki nem bízott senkiben, senki nem kommunikált senkivel. A második nagygyűlést Takács Lajos – már ő volt a rektor – személyesen vezette. A dékánok, egyetemi tanárok a színpadon foglaltak helyet. Név szerint felolvasott hét embert, akiket eltávolítanak az egyetemről. Ott hallottam a saját nevemet is. Rendszerellenes magatartással vádoltak. Kértem, adják írásba, hogy én most már mi vagyok. Erre nem voltak hajlandók. Semmilyen írásos bizonyítékom nincs, hogy kizártak az egyetemről! Másnap jelentkeznünk kellett a városi IMSZ-bizottságnál. Kik maguk? Mondtuk: kizártak az egyetemről, vissza kell adnunk az IMSZ-tagsági könyvünket! Később úgy kaptam a katonai behívót, mint egyetemista. A kicsapott egyetemi hallgatók névsora: László Anna, Baranyi László, Lázár Erzsébet, Horváth Anna, Metz Katalin, Asztalos Lajos, Csoma Zoltán, Istenes Gabriella, Csőgör Enikő, Szekernyés László, Mátyás Erzsébet, Tibád Levente s jómagam.” Felgyorsul a gőzhenger 1958. október 26-a „füttyös gyűlés” néven írta be magát a Bolyai Tudományegyetem másfél évtizedes történetébe. Utána valóságos boszorkányüldözés kezdődött. Már korábban, 1957-ben letartóztatták és 7 évi börtönbüntetésre ítélték Bartis Ferencet. (Az ügyész előbb halálos ítéletet, majd 25 évi börtönbüntetést kért.) 1958. október 31-én hurcolták el Péterffy Irént, 10 évi nehéz börtönbüntetésre ítélték. 16 évi börtönbüntetéssel sújtották az elsőrendű vádlottat, Varró Jánost, 12 évre ítélték Lakó Elemér tanársegédet, 6 évre a festő-költő Páll Lajost, Vastag Lajost a „füttyös gyűlésen” elhangzott frappáns kijelentéséért 8 évi szigorított börtönbüntetéssel és további 5 évi jogvesztéssel „jutalmazták”. Iamandi Emil (az édesapja ókirályságbeli román, édesanyja magyar tanítónő, gyerekeit a kettős nemzeti tudat szellemében nevelte), valamint Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A letartóztatások, bebörtönzések, a diákok kizárása azt a hamis látszatot sugallta, hogy a Bolyai Tudományegyetem nem akar és nem tud beilleszkedni Románia egyetemeinek és felsőfokú tanintézeteinek sajátos politikai és ideológiai rendszerébe, veszedelmes gócpontot jelent, amelyet sürgősen fel kell számolni. Időnként egy-egy suttogó rémhír érkezett egyes karok megszüntetéséről, máskor azzal riogatták a hallgatókat, hogy túltermelés van, nem lesz hová elhelyezni a végzősöket. Felgyorsult a gőzhenger az egyesítés előkészítésére. A legfelsőbb párt- és államvezetés, a helyi hatalmasságok és a Babeş Tudományegyetem vezetősége hangzatos ígéreteket tett: a két egyetem egyesítése semmivel nem csorbítja a magyar nyelvű oktatást, ellenkezőleg, javítani fogja színvonalát, valóságos Kánaánt jelent majd az épület- és teremgondokkal, siralmas kollégiumi helyzettel küszdködő Bolyai Tudományegyetem részére. 42 év távlatából furcsának tűnik, hogy nagyon kevesen látták az egyesítéssel járó végzetes veszélyeket, a magyar egyetemi oktatás fokozatos elsorvasztására, majd felszámolására irányuló és minden eszközzel szorgalmazott törekvéseket! A „Dobai-perben” az egyik fővádlott Bereczki András volt, a Bolyai Tudományegyetem tanára, börtönbe zárták Gazda Ferenc akadémiai kutatót is. A „füttyös gyűlés” után az említetteken kívül letartóztatták Kelemen János és Váradi Emma magyar szakos hallgatót. Ezt követően „határozatlan, megalkuvó magatartásuk” miatt leváltották a történelem és bölcsészkar két vezetőjét, Bodor András dékánt és Náhlik Zoltán prodékánt. A romániai diákszövetségek 1959. február 18-a és 22-e közötti bukaresti országos értekezletén már nyíltan felvetették a két egyetem egyesítését. Ezen az értekezleten Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár beszédében az oktatásra fordított hatalmas kiadások emlegetése mellett külön kitért arra, hogy a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvéseket ki kell küszöbölni, majd Leninre hivatkozva: a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy a szocialista nemzetköziség szellemében építsék a közös jövőt. Egyesítés áldozatokkal 1959. február 23-án a prorektor már bejelentette a „bizalmas” hírt: a Nevelési és Oktatásügyi Minisztérium döntése alapján, a „hallgatók kérésére”, a két kolozsvári egyetemet egyesíteni fogják. Senkinek nem lehetett kérdése vagy hozzászólása! Február 26-án megkezdődtek a gyűlések. Az elnökségben Nicolae Ceauşescu, Atanasie Joja Nevelési és Oktatásügyi miniszter, Ion Iliescu, a diákszövetség elnöke, Vaida Vasile Kolozs tartományi első titkár, Remus Bucsa városi párttitkár, Aurel Moga orvosprofesszor, Constantin Daicoviciu, a Babeş Tudományegyetem rektora, Takács Lajos, a Bolyai Egyetem rektora, Antal Imre, Koszti István és Kacsó Magda diákok foglaltak helyet. A jelentést Vaida Vasile olvasta fel. A diákságból az egyesítésre vonatkozó első javaslatok egyike az alsósófalvi származású, de Nagyszebenben élő Kacsó Magda részéről hangzott el, minden bizonnyal hosszas és kitartó „meggyőzés” után. A Kolozsváron megjelenő Igazság korabeli lapszámai csak sejtetik az akkori hihetetlenül feszült légkört. Mindezek ellenére Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László első felszólalásában az egyesítés ellen szólt. Balogh Edgárt és Nagy Istvánt rábeszéléssel és fenyegetésekkel sikerült rávenni, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Az Igazság lapszámai szerint második felszólalásában Szabédi László is „állást foglalt” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése mellett. Előzetesen Tompa István író, a tartományi pártbizottság titkára ítélte el Szabédi László egyetemi tanárt a „felszólalásában megnyilvánult téves, nacionalista” nézeteiért. A hisztérikus kirohanások történetéhez tartozik, hogy Nicolae Ceauşescu Földes Lászlóból és Dezső Ervinből olyan vallomást akart kicsikarni, amelynek értelmében Szabédi László az előző napi tanácskozás szünetében azt állította, hogy az egyesítés nem szolgálja a magyar nemzetiség ügyét, hanem újabb elnyomás kezdetét jelenti. Sajnos, mégis akadt olyan professzor, aki hajlandó volt ezt visszaigazolni. Ezután került sor Szabédi László második felszólalására. Ezt követően a Securitate szüntelenül zaklatta, kétnaponként este kilenc óra és éjfél között vallatták. A ránehezedő rettenetes nyomást nem bírta, öngyilkos lett. Május 5-én követte őt Csendes Zoltán prorektor és felesége. Külön tanulmányt és alapos elemzést érdemelne az 1959. február 26-a és március 5-e közötti felszólalások ismertetése. Tény: Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Márton Gyula, Csendes Zoltán, Gáll Ernő, Csapó József, Nagy István, Tompa István, a felszólaló román tanárokról, aktivistákról nem is beszélve, végül hivatalos felkérésre és nyomásgyakorlásra, valamint önszuggesztió hatására „helyeselték” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítését. A helyeslők közül csak Gáll Ernő végezte el később az „önszembesítést”. Talán akkor senki sem sejtette, hogy az egyesítés semmivel sem csökkentette a román kommunista diktatúra abbéli igyekezetét, hogy lefejezze a romániai magyar értelmiségi réteget. Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. január 30.A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (A zöldhatáron átszökő ötvenhatos erdélyi fiatalok)Eddig csak feltételes módban emlegették a magyar forradalmi harcokban tevékenyen is részt vevő erdélyi magyarokat, mert semmilyen konkrét adat nem állt rendelkezésre. Az 1989 decemberét követő oldódás jele, hogy végre meg mernek szólalni a közvetlen résztvevők. Közéjük tartozik a csikvacsárcsi Kovács Lajos, akit 1958. május 18-án tartóztattak le, mert törvénytelenül akart a határon átkelni a forradalom megsegítésére. Négyévi börtönbüntetésre ítélték, amit teljes egészében letöltött. A baróti középiskola négy 16 éves diákját több ízben említettük: Bíró Benjámin Csíkszentdomokosról, Kovács János és Mojszesz Márton Nagyajtáról, Józsa Csaba Bibarcfalváról 1956. november 9-én vonatra ült, hogy közvetlenül segítsék a forradalmárokat. Vonattal Nagyváradig, onnan Érmihályfalvára utaztak, ugyanis Bíró Benjámin az 1947-es szárazság idején itt vészelte át az éhség hónapjait. A gyerekek éjszaka próbáltak a zöldhatáron átjutni, azonban a nagy riadalomban és tájékozatlanságban Kovács János és Mojszesz Márton lemaradt. Ketten sikeresen túljutottak a határon, s Nyíregyháza felé indultak. Nyírszapolyban kértek szállást. Több ellenőrzést szerencsésen megúsztak, azonban belefutottak az egyik magyar járőröző csoportba. Mindez november 13-án történt. Azt mondták, hogy Jugoszláviából szöktek át. Kalandos történetükhöz tartozik, hogy a naponta vagy óránként megismétlődő ellenőrzések és igazoltatások ellenére sem Nyugat felé indultak, hanem ottmaradtak Magyarországon, mert ők mindenáron a forradalmárokon akartak segíteni. És ez lett a vesztük! 1956 decemberében az egyik család (a Borbély családról van szó a Pécs melletti Kárász községből) még örökbe fogadta a két erdélyi gyereket, folytatták is a tanulmányaikat, azonban 1957 márciusában hívatták őket a rendőrségre. Először közölték velük: pontosan tudják, honnan szöktek át, ismerik adataikat, a szülők nevét. 1957. március 14-én a két szökevény gyermeket letartóztatták. Már az sem segített, hogy a szülők beleegyeztek: a két kiskorú Magyarországon maradjon. A határőrség Debrecentől a magyar–román határig kísérte Józsa Csabát és Bíró Benjámint. Biharpüspökinél adták át a román határőröknek. Ami ezután történt, valóban rémregénybe illő. Vallatáskor főleg arra voltak kíváncsiak: ki biztatta őket a zöldhatáron való átkelésre? Hiába állított ki a magyar rendőrség olyan igazolást, hogy a két kiskorú semmilyen ellenforradalmi akcióban nem vett részt, Nagyváradon a katonai ügyészség mindkettőjüket 3–3 évi börtönbüntetésre ítélte. Csak hosszas kérelmezés után helyezték át őket a kiskorúak börtönébe, Nagyaknára (Ocnele Mari). Közben végig kellett szenvedniük az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás megtorlását: gépfegyverrel belőttek a cellákba, majd minden indok nélkül verték az elítélteket. Józsa Csaba életben maradását annak köszönhette, hogy vizes mellhártyagyulladást kapott, így került vissza a szamosújvári börtön beteggondozójába. Ide hozták a Duna-deltai megsemmisítő táborok túlélőit, a csont-tébécés betegeket. Mellette halt meg a sepsiszentgyörgyi koszorúzó diákok elsőrendű vádlottja, Szalay Attila. Valójában agyonverték! A szászrégeni Palotás-csoport Akárcsak a baróti kisdiákok, a szászrégeni magyar gimnázium tanulói is kitörő lelkesedéssel fogadták a magyar forradalom hírét. A szervezkedést Fekete Kéz néven ismerték a környéken és a Securitatén. A diákok egy része gyergyóditrói és szárhegyi származású volt, s az ötvenes évek eleji zendülés elfojtását ez a szervezet akarta megtorolni. Kommunistaellenes jelszavakat írtak a falakra, ezt tették 1956 októberében-novemberében Szászrégenben is. Mild Árpád szászrégeni diák kezdeményezte a szervezkedést. Nemes Sándor, Kiss Gábor, Mild Árpád és a gyergyószárhegyi Páll László arról beszélgettek, hogy át kellene szökniük a zöldhatáron, hogy a forradalom mellé álljanak és segítsék a forradalmárokat. Páll László egy kis kaliberű revolvert is szerzett, amelyet a határátlépésnél védekezésre akartak használni. A Securitate valamit sejtett, s az egyik szilenciumról kihallgatásra vitték a kisdiákokat. Akkor még nem találták meg a revolvert, a diákokat is hazaengedték. A román és magyar iskolák 1959-es egyesítése új lendületet adott a csírájában elhalt szervezkedésnek. Szászrégen környékét többségében románok lakták és lakják. Az egyesítést könyörtelenül végrehajtották: a magyar osztályt átvitték a román iskolába, helyébe hozták a párhuzamos román osztályt. A kollégiumban is egy magyar tanuló mellé mindig egy románt helyeztek. A volt régeni osztálytársak, Palotás András, Páll László, Bedő Gedeon szervezkedtek: a magyarok kapják vissza a jogaikat, állítsák vissza a régeni magyar iskolát, ne legyen vegyes, mert az a teljes elrománosításhoz vezet. Naivan úgy képzelték el, hogy aláírásokat gyűjtenek, s mellékelik a követeléseket is: az összes magyar iskola visszaállítása; a magyar egyetemek visszaállítása és az egész oktatási helyzet nemzetközi fórumok elé terjesztése. – Ha mindezeket a követeléseket nem teljesítik – emlékezik Páll László –, akkor követeljük Erdély függetlenségét vagy Magyarországhoz való csatolását. A csoport tagjainak egy része Marosvásárhelyen technikumba járt, onnan követték és szervezték a szászrégeni „akciót”. Az aláírásgyűjtés lassan haladt, Nemes Sándor és Nagy József rádiójavító a fegyverek beszerzését tartották a legfontosabbnak. Nemes Sándor elutazott Gyergyószárhegyre, hogy felkutassa a csűrökben, padlásokon eldugott fegyvereket. Valószínűleg árulás folytán felgöngyölítették az egész szervezkedést. 1960 júniusában tartóztatták le a csoport 24 tagját, majd következtek a kihallgatások. A vallatók elsősorban a magyar forradalommal való szolidarizálásra, a zöldhatáron való illegális átkelési tervre voltak kíváncsiak. Mindenáron koncepciós pert akartak kreálni az egész szervezkedésből. Ezért azzal vádolták a diákokat, hogy az augusztus 23-i ünnepségen fegyveres támadást akartak indítani a dísztribün ellen, s hogy Erdély Magyarországhoz való csatolását követelték. Néhányukat azzal is vádolták, hogy 1956-ban tiltott határátkelésre készültek. A fő vádpont: Erdélyben is „ellenforradalmat” akartak kirobbantani. Mivel megtalálták a Gyergyószárhegyről hozott rozsdás fegyvereket s a kis kaliberű revolvert, a fegyveres felkelés tervét is ráfogták a részben még kiskorú gyermekekre. Szigorú büntetésekkel próbáltak példát statuálni. A büntetések: Palotás Árpád 23 év, Szilágyi Árpád 22 év, Czimbalmos Balázs 22 év, Czimbalmos Károly 20 év, Ilyés Alajos 18 év, Simon Gyula 16 év, Kertész András 16 év, Páll László 16 év, Bara Lajos 15 év, Gáspár Domokos 15 év, Keresztes Ignác 15 év, Papp József 12 év, Fülöp Ákos 10 év, Kovács Pál 10 év, Kolcsár Géza 10 év, Bedő Gedeon 10 év, Fülöp Antal 8 év, Hadnagy István 8 év, Bartis János 8 év, Bíró Károly 6 év, Szilágyi Lajos 6 év, Ambrus Hedvig 1 év, Dezső Katalin 1 év, Vass Julianna 1 év. Tófalvi Zoltán (folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. március 9.Főhajtás a kommunizmus áldozatai előttA kommunizmus áldozataira emlékeztek szerda délben Csíkszeredában, a volt politikai foglyok Temesvári sugárúton található emlékművénél. Elsőként Szilágyi Árpád, a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének elnöke arra emlékeztetett, hogy ma is áldozatvállalásra van szükség, hisz ahol nincs áldozat, ott nincs szabadság sem. „Azért gyűltünk össze, hogy azokra az áldozatokra emlékezzünk, akik az átkos rendszer áldozataivá váltak” – fogalmazott Szilágyi Árpád. A jelenlévők egy perces néma csenddel fejezték ki együttérzésüket a meghurcoltakkal szemben. Nagy Benedek történész, volt politikai elítélt megítélése szerint Európában leáldozóban van a nemzetállamok sorsa. „Akik még itt vagyunk, egyikünk sem kért, vagy kapott kitüntetést annak az államhatalomnak a részéről, amely a szenvedéseinket okozta. Így az sincs, amit tőlünk visszavegyenek” – fogalmazott Nagy Benedek az elmúlt napok történéseire utalva. Füleki Zoltán, Csíkszereda megbízott alpolgármestere rámutatott, napjainkban újra „politikai fogolygyártásban” vagyunk, példaként az elmúlt időszakban meghurcolt székelyföldi vezetőket sorolta fel. Megmaradásunk csak akkor lesz, ha visszafordulunk keresztényi hitünkhöz, a magyar irodalomhoz és odaállunk a választott vezetőink mellé – mondta az alpolgármester. A történelmi egyházak képviseletében Szatmári Ingrid református lelkész és Darvas-Kozma József római katolikus esperes-plébános kérte Isten áldását az elhunytak lelki üdvéért. Az emlékünnepség végén a kegyelet és megemlékezés koszorúit, virágokat helyeztek el az emlékmű talapzatánál, és a résztvevők közösen énekelték el a székely himnuszt. Iochom Zsolt. Székelyhon.ro 2016. március 25.Erdély tájain – Nagyapákról unokákra öröklődő kolozsvári barlangászatÖtvenéves a Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub Magyar tudósoknak, barlangkutatóknak és amatőröknek köszönhetjük, hogy ma megcsodálhatjuk a Szelek barlangját, a Révi cseppkőbarlangot, a Csodavárat. Az erdélyi barlangkutatás kezdetei a 19. századra nyúlnak vissza. A barlangkutatás hajnalán jeleskedő tudós-kutatók utódai nem kevésbé úttörő munkát végeztek az idén 50 éves Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub (KABK/CSA) keretén belül. 1966. február 22-én több kolozsvári amatőr barlangász írta alá az egyesület alapító okiratát. Sajnos az alapító tagok és a régi barlangászok közül sokan eltávoztak már közülünk, mint például Bagaméri Béla, a klub első elnöke, Gábor Ferenc, Kőmives Emil, Csoltkó Lajos, Fábián Sándor, Krasznai Béla, Ivanov Nedelco, Kerekes Károly, Egri László, Dobrai Péter, Kőmives Pál; Boér András, Barcsai Tibor, Daubner László, Dimoftache Victor, Halka Ferenc, Hubert Gábor, Kőmives Zoltán, Kovács Ferenc, Marinka Jenő, Şerban Mihai, Rusu Teodor, Ugron Gábor, Técsi Péter, Nagy István, Gheorghe Racoviţă és Varga László, akikre mindig emlékezni fogunk. A kolozsvári hivatalos barlangkutatást az Emil Racoviţă által 1920-ban alapított Barlangkutató Intézet létrehozásától lehet számítani, de a barlangászat sokkal régebbre nyúlik vissza. Kolozsváron már a 19. században létezett barlangkutatás, megemlíteném itt Czárán Gyulát, az első magyar turisztikai szakembert, természetkutatót, Cholnoky Jenő és Szádeczky Kardoss Gyula geológus professzorokat. Később Tulogdi János és Balogh Ernő folytatta ezt a munkát, akik maguk is több barlangot kutattak és írtak le tanulmányaikban, tudományos dolgozataikban, valamint ismeretterjesztő írásaikban. Külön kiemelném az úttörők közül Rotáridesz István EKE-főtitkárt, barlangászt, aki Bagaméri Béla mentora, tanítója és túratársa volt. Szilágyi Árpád egykori KABK elnök. Szabadság (Kolozsvár) 2016. június 6.Trianonra is emlékeztek CsíkszentdomokosonÜnnepi szentmisén vettek részt az egykori politikai foglyok szombaton az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából Csíkszentdomokoson, ahol a Trianon évfordulójáról is megemlékeztek. A szentmise után meglátogatták a falu nagy szülöttjének, Márton Áron püspöknek emléket állító múzeumot. Az emlékezés koszorúit helyezték el a múzeum bejáratánál felállított Szervátiusz Jenő alkotásánál. Lázár Csilla, a Márton Áron Múzeum megálmodója és igazgatója kalauzolta körbe az átkos kor meghurcoltjait a tárlaton. Ezt követően Szilágyi Árpád, a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének elnöke házigazdaként köszöntötte a bajtársakat, külön köszöntve Sokoray Lászlót, az 1956-os Magyar Nemzetőrség dandártábornokát, Csige Sándor vezető konzult és Lázár Elemért, a Történelmi Vitézi Rend erdélyi törzskapitányát. Az ünnepi megemlékezésen Csige Sándor, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának vezető konzulja a Nemzeti összetartozás napjának fontosságáról beszélt. „2010-ben a magyar Országgyűlés június negyedikét, a trianoni békediktátum napját a Nemzeti összetartozás napjává nyilvánította” – ennek tiszteletére felolvasta az összetartozás melletti tanúságtételről alkotott törvényt teljes terjedelmében. A folytatásban a csíkszentdomokosi Eleven tánccsoport sóvidéki és felcsíki táncokat mutattak be, Kelemen Csongor és Szilágyi Árpád szavalatával emelte a rendezvény ünnepélyességét. Salamon László, az ’56-os vitézi lovagrend erdélyi törzskapitánya egy kinevezést adott át Máté Viktóriának. Az ’56-os vitézi lovagrend világszövetsége Máthé Viktóriát kinevezte a világszövetség törzskapitány helyettesévé, és megbízta Hargita megye területén élő és tevékenykedő vitézek munkájának irányításával. Kelemen Csongor, az '56-os Vitézi Rend törzskapitánya megjegyezte: ki kell bírni azt, hogy fölöttünk határoztak, és tovább kell folytatni a harcot. Ami a legfontosabb, hogy megmaradunk most is és a jövőben is annak és azoknak, akik fölött nem lehet határozni. Iochom Zsolt Székelyhon.ro 2017. május 22.Felszentelték a világ magyarságának harangjátA VII. Magyar Világtalálkozó zárónapján a dómban tartott ünnepi szentmisén Gyulay Endre nyugalmazott szeged-csanádi megyés püspök szentelte fel a világ magyarságának összefogását jelképező harangot, amely délben meg is kondult az alsóvárosi Nemzeti Emlékkertben. A harangot a Szegedi Hagyományőrző és Városkép-védő Egyesület elnökének, vitéz Szilágyi Árpádnak az ötlete nyomán készíttették adományokból, hangja a világ magyarság szívéhez szól, azt üzeni: haza csak egy van. „Bár templomban szoktuk elhelyezni a harangokat, hogy a híveket hívják, de ez a harang, ami a Földmíves utcába, a Nemzeti Emlékkertbe kerül, egybegyűjtést kíván jelképezni, egybegyűjteni a magyarságot, egy akaratban, egy szeretetben, egy segítőkészségben. Istenünk, a parancsod az szolgádnak, Mózesnek, hogy készítsenek harsonákat, amelyekkel imára hívják össze népedet, áldozat bemutató papjaid köré. Kérünk, szent lelked erejével szenteld meg ezt a harangot, amelyet dicsőségedre az egyház használatára öntöttek, hogy kondulásával az örök értékre figyelmeztesse híveidet. Add, hogy valahányszor megszólal, növekedjék híveidben a hit, erősödjék a remény és tökéletesebb legyen a szeretet” – fogalmazott az ünnepi szentmise elején Gyulay Endre nyugalmazott megyés püspök, majd krizmával szentelte fel Isten dicsőségére és a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére. A VII. Magyar Világtalálkozó zárónapján a Szegedi Hagyományőrző és Városkép-védő Egyesület elnökének, vitéz Szilágyi Árpádnak alsóvárosi Nemzeti Emlékkertjében Szaplonczay Miklós görögkatolikus parókus áldotta meg a harangot, amely délben meg is kondult. Vitéz Szilágyi Árpád portálunknak elmondta, 2005-ben adták kis az Ausztrália és Új-Zéland magyar világa című könyvet, amelybe Tanka László, a Panoráma Világklub alapítója és a Magyar Világtalálkozó elnöke „Ha megkondulnak a harangok” címmel osztotta meg gondolatait. Ebben az alsóvárosi születésű, később Ausztráliába került Hódi Margitról ír, aki egy interjúban beszélt arról, hogy a hazaszeretet szó hallatán mindig a szegedi dóm harangja idéződik föl benne. Azt mondta, amikor megkondulnak a harangok, mindig gondoljunk arra, hogy összeköt minden magyar szívet bárhol is élünk a világban. És arra figyelmeztet bennünket: haza csak egy van. V. Szilágyi Árpád elmondta, a Magyar Világtalálkozóknak minden évben van egy maradandó emléke, innen jött a városvédő polgár ötlete, hogy a Nemzeti Emlékkertbe állítsanak egy harangot, ami a világ magyarságé, s amikor megszólal, minden magyar szívéhez szóljon, s érezze azt a nemzeti összefogást, amire szükség lenne ebben az országban. Az ünnepségen hangsúlyozta, a harang nem az övé, hanem a közösségé, minden magyaré, s azt szeretné, hogy a Nemzeti Emlékkert egy igazi oázis legyen, ahova bárki betérhet. Azt is elmondta, hogy ezentúl minden egyházi és nemzeti ünnepen meg fog szólalni a harang, és azt is szeretné, ha Bálint Sándor boldoggá avatása lezárul, és szentek sorába emelik, akkor azon a napon minden egyes órában konduljon meg. A Panoráma Világklub alapítójától és a Magyar Világtalálkozó elnökétől, Tanka Lászlótól megtudtuk, minden Magyar Világtalálkozónak van egy maradandó emlékműve, amellyel jelet szeretnének hagyni, hogy ez a határtalan értékeinkért életre hívott találkozó megvalósult. Készült már egy fa szobor is erdélyi mesterember keze nyomán, majd egy másik évben 20 fafaragó készítette el az összefogás kapuját, 2013-ban pedig egy monumentális festmény, a Világok virága készült el, s ebben a sorba illik be a felszentelt harang, amely a VII. Magyar Világtalálkozó zárónapján kondult meg először. „Amikor vitéz Szilágyi Árpád megkeresett a harangszentelés ötletével, és hogy a kertjébe legyen elhelyezve, először elgondolkodtam, hiszen templomokba szoktak harangot állítani, de ő egy igazi patrióta, aki egész életét arra áldozta, hogy köztéri szobrokkal gazdagodjon a környezete. Itt van ez az életmű, és mi úgy gondoltuk, hogy a világ magyarságának az összefogását a legjobban az jelképezi, ha itt állítjuk fel” – mondta el a SZEGEDma.hu-nak Tanka László. Kakas Béla, a Csongrád megyei közgyűlés elnöke emlékeztetett, a keresztény ember életének része a harang, az ég és a föld között lebegve egy isteni kinyilatkoztatás szimbóluma. Imára szólít, de ő kísér el minket utolsó utunkon, vész esetén pedig a félrevert harang ad tájékoztatást. „Ez a harang egy üzenet, a magyarság egységét szimbolizálja, felszólít arra, hogy mi egyek vagyunk, egy célért küzdünk a jövőnkért” – fogalmazott. Hozzátette, ez a harang nemcsak hagyományt teremt, hanem hozzájárul ahhoz is, hogy a Nemzeti Emlékkert igazi zarándokhellyé váljon. Juhász Tünde kormánymegbízott arról beszélt, hogy vitéz Szilágyi Árpád saját szülőházának adott olyan szerepet, hogy egyszerre őrzi benne az alsóvárosi hagyományt és a magyar nemzet történelmének, kultúrájának művészi kivitelezésű szimbólumait. „Most a világ magyarságának harangjával egy zengő szoborral gazdagodik ez az emlékkert. A harang szakrális tárgyként közvetít ég és föld között, hirdetője Isten kinyilatkozásainak. Ez a harang nemcsak ég és föld, hanem magyar és magyar között is közvetít, hirdeti együvé tartozásunkat. Ha ez a harang megkondult, minden magyarért szól, legyen bárhol a világon” – fogalmazott Juhász Tünde. Az ünnepségre saját verssel készült ifj. Szilágyi Árpád, a Harangszentelő című költeményben utolsó versszaka eképpen szól: „A nagyvilágon itt leled honod, Ha két kezed most összekulcsolod És elmondasz egy szentelő imát: Isten áldd e harang hazahívó szavát!” Kovács Péter / promenad.hu/cikk 2017. szeptember 13.Tizenegy erdélyinek adományozott állami kitüntetést Áder János, Magyarország elnökeAz augusztus 20-ai nemzeti ünnep alkalmából tizenegy erdélyinek adományozott állami kitüntetést Áder János, Magyarország köztársasági elnöke, elismerve a közösségért, nemzetért tett fáradozásaikat és tevékenységüket. A díjakat a kitüntetettek kedden vehették át Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusán, a Lázár-ház eskütermében. Erdély több pontjáról érkeztek ünnepeltek a keddi díjátadóra, amelyen ezúttal – is – több személy munkáját ismerte el Magyarország államfője, Áder János. „Fekete Kéz” Szilágyi Árpád, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége Hargita Megyei Szervezetének elnöke részére az 1956-os forradalom és szabadságharc eszméje melletti következetes kiállása, valamint a forradalom emlékének ápolását szolgáló tevékenysége elismeréseként adományozta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést Áder János. A kitüntetett 1952-ben kollektivizálás ellenes plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, Gyergyószárhegyen, ezeken használta először a „Fekete Kéz” aláírást. Tetteiért többször börtönre ítélték, fogvatartásának ideje alatt részleges látás és halláskárosodást szenvedett. A Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szervezetének elnökeként rendszeresen szervez megemlékezéseket az 1956-os forradalomról, tart rendhagyó történelemórákat általános és középiskolások számára. Felkarolja a fiatalokat Bodó György plébános az erdélyi magyarság hitének megerősítése mellett a gyimesi fiatalság életkörülményeinek javítását is elhivatottan szolgáló egyházi és közösségépítő tevékenysége elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült. A plébános 1972. december 4-én született Kovászna városában, majd több papi állomáshely után 2010-ben került Gyimesközéplokra, jelenleg az ottani Mária Magdolna Egyházközség plébánosa. Odahelyezése után rögtön visszaigényelte az egyházközség régi iskoláját, amelynek felújítását is megszervezte. Idén a magyar kormánnyal együttműködve tornaterem építésbe kezdett a gyimesi fiatalság részére. A kitüntetett laudációjában úgy fogalmaztak: az erdélyi magyarságért való tenni akarása, a fiatalok felkarolása, az egyházhoz való hűsége mindannyiunk előtt ismeretes. Az erdélyi magyarság és a gyimesi csángó gyermekek fáradhatatlan harcosa. Néptáncoktatói tevékenység Sándor Csaba Lajos néptáncoktató és koreográfus az erdélyi szórványban élő magyarság körében végzett elkötelezett néptáncoktatói és közösségépítő tevékenysége elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült. A díjazott Csíkszentdomokoson született, és már középiskolai évei alatt kapcsolatba került a táncházmozgalommal. Balánbányán, Felcsíkon, valamint a Gyergyói-medencében az elmúlt 27 év alatt több mint hét ezer gyermeket tanított néptáncolni. Több rendezvénynek a létrehozója és szervezője. Nevéhez fűződik a Botorka fesztivál, a hagyományos gyermeklakodalmak, farsangi bálok és sok más helyi esemény megszervezése, továbbá ő az Ördögborda, a Prücskök, az Elevenek és Zsengicék tánccsoportok alapítója és vezetője. A fiatalok szülőföldön maradásáért Székely Ernő csíkszentkirályi polgármester részére a helyi magyar közösség fejlődése, kultúrájának megőrzése és a fiatalok szülőföldön maradása mellett az anyaországgal való kapcsolatok ápolását is elkötelezetten szolgáló munkája elismeréseként adományozott Magyar Arany Érdemkeresztet Áder János. A polgármester 1958. október 5-én született Csíkszentkirályon. 2004-től szülőfaluja polgármestereként – a nagy infrastrukturális beruházások és az egyházközség folyamatos támogatása mellett – kiemelten támogat minden olyan kezdeményezést, amely a helyi közösség szellemi és anyagi gyarapodását szolgálja. Számos olyan létesítmény létrejöttét kezdeményezte, amely a lakosság életminőségének javítását szolgálja: sportcsarnok, elsőként Alcsíkon napközi otthon, jégkorongpálya, focipálya építése, valamint fedett borvizes fürdő a gyógyulni vágyóknak. További díjazottak Az említett személyek mellett Magyar Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetésben részesült Tánczos Vilmos néprajzkutató, a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének egyetemi tanára. Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetésben részesült Kiss Jenő, a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár volt igazgatója, a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alapítója és tiszteletbeli elnöke. Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült Ambrus József, a Hargita Megyei Mentőszolgálat székelyudvarhelyi mentőállomásának főorvosa, Deák Gyula Levente, a Háromszék Táncegyüttes igazgatója, a Romániai Magyar Néptánc Egyesület elnöke, Gráma János, a Volt Politikai Foglyok Maros Megyei Szövetségének titkára, illetve Tóth Sándor pedagógus, a Hajdina Néptáncegyüttes alapítója és vezetője (Marosludas). Végül Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetésben részesült Demeter Irén református vallástanár. Iszlai Katalin / Székelyhon.ro 2017. október 21.A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere ( Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc évfordulójára, 3.)Az 1947/48-as egyetemi tanév kezdete előtt újabb kiváló, magyar állampolgárságú tanárok távoztak a Bolyai Tudományegyetemről, telepedtek vissza Magyarországra: Bónis György – akit előtte néhány napra le is tartóztattak –, Benedek Marcell fiával, Benedek Istvánnal, Környey István, Ludány György, Klimkó Dezső orvosprofesszorok, Zolnai Béla irodalomtörténész. 1947. október 14-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben az a miniszteri rendelet, amelynek értelmében elbocsátották a már másfél éve internált Venczel Lajost, Oriold Bélát, Jordáky Lajost. Korábban már nyugdíjazták György Lajost, Balogh Ernőt, Boga Lajost, Kiss Gézát, a nemzetközi hírnevű professzorokat és Szabó Jenő tanársegédet. A teológia két professzora, Tavaszy Sándor és Imre Lajos többé nem adhatott elő a Bolyai Tudományegyetemen. Joggal idézi Vincze Gábor és Lázok János Márton Áron püspök megjegyzését: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?” A román nacionalista kurzus is frontális támadást intézett a Bolyai Egyetem ellen. Iosif Chişinevszkij, az RMP titkárságának 1949. január 31-ei ülésén kijelentette: „A kolozsvári Bolyai Egyetemet az (oktatásügyi) miniszter nem tudja kézben tartani, a minisztériumban lévő nacionalista elemek bátorítják az egyetemen dolgozó nacionalista elemeket.” 1949. február 19-én a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Rákosi Mátyásból, Rajk Lászlóból, Gerő Ernőből álló küldöttsége a Magyar Népi Szövetség vezetőségével szervezett találkozón megbeszélést folytatott a Román Munkáspárt legfelsőbb vezetésével. Ezen a gyűlésen jelentette ki Luka László/Vasile Luca: „Nem bízunk meg sem a magyar egyetemi tanárok karában (utalás a magyar állampolgárságú professzorokra – T. Z.), sem az itteni magyar egyetem professzori karában, hogy egymás között közvetlen kapcsolatban legyenek.” Ana Pauker külügyminiszter a támadásban ennél is tovább ment: „A következő helyzetben vagyunk. Nehéz helyzetben, mert kultúránkban a nyugati hatás dominál. Arra kényszerítenek, hogy többlet-erőfeszítéseket tegyünk. A franciák 3–4 hónappal ezelőtt a vámhoz 4 millió példányban hoztak könyveket ajándék formájában, köztük matematikai, tudományos könyveket, hogy adják át az egyetemeknek. Mi visszautasítottuk ezeket a könyveket, bár az egyetemeken szükség lett volna rájuk. Úgy tűnhet, hogy eltúloztuk, hogy mindez baloldaliság, miközben a mi bizottságaink éjjel-nappal orosz nyelvből román nyelvre fordítják az (egyetemi) kiadványokat. De ez nem baloldaliság, amikor az egyetemeken az a helyzet, hogy a tanárok előírják az egyetemi hallgatóknak, hogy a nyugati kultúra alapján képezzék magukat. Ilyen értelemben sok bírálatot kapunk, hogy a román hazában az egyetlen egyetem, amely bizonyos mértékig gazdag az angol, amerikai irodalomban, nyugati könyvekben, az a Bolyai Egyetem, ahová Magyarország küldi a könyveket.” „Miért vetettük fel ezt a problémát a Bolyai Egyetemen lévő könyvekkel? A Bolyai tanárai nagyon messze állnak attól, hogy demokraták legyenek. Azokat a könyveket, amelyek onnan jönnek (Magyarországról – T. Z.), amelyekről Luca elvtárs beszélt, nemcsak a magyar reakciós tanárok olvassák, hanem a román reakciós tanárok is, és ők arra használják fel ezeket, hogy rámutathassanak: íme, hogyan beszélnek a románokról. Íme, ezért mondjuk mi azt, hogy a magyar elvtársak sem lehetnek ellene, ha figyelünk arra: milyen (szellemi) táplálék érkezik az egyetemi hallgatók számára?” 1949-ben letartóztatták a Bolyai Tudományegyetem két volt rektorát: Csőgör Lajost és Balogh Edgárt, 1952-ben Jordáky Lajost, Demeter Jánost, az egyetem két baloldali elkötelezettségű professzorát, és Székely András (Endre) orvostanhallgatót. A tulajdonképpeni vád: a magyar Béke-előkészítő Osztály számára – Demeter Béla Erdély- és nemzetiségi szakértő révén – adatokat gyűjtöttek és adtak át Erdély gazdasági, társadalmi, művelődési életéről, az iskolák számáról, helyzetéről, a Bolyai Tudományegyetem tevékenységéről. A magyar államtól – Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök közvetlen utasítására – pengőben 11 ezer amerikai dollárnak megfelelő támogatást kaptak a magyar egyetem fenntartására, amelyről nem számoltak el a román államnak. A vád abszurditása: a letartóztatottak 1945–46-ban még magyar állampolgárként gyűjtötték az adatokat az iskolákról, a magyar egyetemről, Erdély gazdasági, társadalmi helyzetéről, művelődési életéről, abszurd drámába illő, hogy mindezért egy idegen állam, Magyarország javára folytatott kémkedéssel vádolták őket. Az 1954 áprilisában kihirdetett hadbírósági ítélettel Jordáky Lajost tizenkét, Demeter Jánost tíz, Balogh Edgárt hét, Csőgör Lajost hat, Székely Andrást (Endrét) három év börtönbüntetésre ítélték. 1955-ben szabadon engedték, 1956-ban rehabilitálták őket. A perirat terjedelme: 12 ezer oldal! A megfigyelési és követési dossziék terjedelme messze meghaladja a 100 ezer oldalt. Balogh Edgár „szekusdossziéja” oldalszámban megközelíti Márton Áron erdélyi római katolikus püspök közel 80 ezer oldal terjedelmű megfigyelési, követési dossziéjának terjedelmét: 70 ezer oldal! Elképesztő, megdöbbentő, hogy a román kommunista diktatúra kinyújtott karja milyen hatalmas összegeket fordított, milyen kiterjedt logisztikát mozgósított a Bolyai Tudományegyetem tanárainak megfigyelésére, ellehetetlenítésére, akár fizikai likvidálásukra. Ezek a dokumentumok először jutnak el az Olvasókhoz, a történész szakmához, meggyőződésem: nemcsak árnyalják, hanem módosítják a Bolyai Tudományegyetem történetével kapcsolatos kollektív emlékezetet. A Securitate 1954-ben megfigyelési dossziét nyitott a Bolyai Egyetemről. Iacob Dezideriu hadnagyot, a 7-es ügyosztály operatív tisztjét bízták meg ezzel a feladattal. A megfigyelés indoklása: „A régi reakciós, kozmopolita tanárok szisztematikusan akadályozták, hogy a tanári karba és az adminisztratív vezetésbe demokratikus elemek kerüljenek, a horthysta megszállás idején fasiszta magatartásukkal kompromittált tanárokat léptettek elő.” Jordáky Lajost, Csőgör Lajost, Ehrlinger Józsefet, Unghváry Sándort, Venczel Józsefet és másokat már eltávolítottak az egyetemről. „Bár a szerveink által folytatott informatív akciók révén egy sor veszélyes elemet letartóztattak, mint Venczel Józsefet, Jordáky Lajost, Pásztai Gézát, Demeter Jánost, Balogh Edgárt, Nagy Gézát, Veress Pált és másokat, még mindig nagyon sok gyanús elem maradt, mint Balogh Antal, Blédy Géza, Varga Jenő, Fey Loránd, Csehi Gyula, Kálmán Ilona és mások, burzsujok, kulákok fiai, olyan elemek, akiknek kapcsolatuk volt Jakab Sándor volt miniszterrel, akik a tanításban nem követik a párt irányvonalát, és akik ma is kiszolgálják a katolikus egyházat, így ezen az egyetemen negatív hatást gyakorolnak az egyetemi hallgatókra.” Az 1956-os magyar forradalom kitörése, majd vérbefojtása kiváló ürügyet jelentett a nemzeti kommunizmus útjára lépett román pártvezetésnek, hogy megszüntesse, a román egyetembe olvassza a Bolyai Tudományegyetemnek nevezett „irredenta, soviniszta fészket”. Amikor az egész világ a magyar forradalom eufóriájában élt, 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet három hallgatóját: Balázs Imrét, a bolgár származású Tirnován Videt és Walter Frigyest. Balázs Imre festőművészt és Tirnován Vid szobrászhallgatót 1956 decemberében gyorsított eljárással hét-hét év börtönbüntetésre ítélték. 1956. november 17-én Várhegyi Istvánt, 18-án Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt, 24-én Nagy Benedek „bolyais” hallgatókat tartóztatták le: 1957-ben Várhegyit hét, Nagy Benedeket öt, Koczka Györgyöt és Kelemen Kálmánt három-három év börtönbüntetéssel sújtották. A perükről, letartóztatásukról szóló, Fazekas János és Leonte Răutu által 1956. december 5-ei keltezésű írásbeli jelentést személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej, az RMP főtitkára ellenjegyezte, széljegyzetekkel látta el. 1957 márciusában letartóztatták Dávid Gyula tanársegédet, Páskándi Géza költőt, majd 1957 márciusában Bartis Ferenc I. éves magyar szakos hallgatót, költőt. Dávid Gyulát és Bartis Ferencet hét-hét, Páskándi Gézát hat év börtönbüntetésre ítélték. 1959-ben következett az „ötös” csoport elítélése: 1959. február 16-án Varró János tanársegédet 16, Lakó Elemér tanársegédet tizenöt, Péterfy Irén III. éves magyar szakos hallgatót tíz, Vastag Lajos történész hallgatót nyolc, Páll Lajos festő-költőt hat év börtönbüntetésre ítélték. 1957 februárjában letartóztatták Szilágyi Árpád IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatót, akit két perben 42 év börtönbüntetésre ítéltek. 1958. július 14-én részt vett a szamosújvári börtönlázadásban. Félig agyonverték. A román apától származó Iamandi Emil „bolyais” magyar–román szakos hallgatót és Pogány Ádám bölcsész hallgatót öt-öt év börtönbüntetéssel sújtották. A Bolyai Tudományegyetemről – különböző ürügyekkel – kizártak mintegy harminc egyetemi hallgatót. Már csak idő kérdése volt a Bolyai Tudományegyetem felszámolása, egyesítése a Babeş Egyetemmel. Erre 1959 februárjától került sor, amikor a későbbi szörnydiktátor, Nicolae Ceauşescu KV-titkár vezényletével, az 1990-es évek román államelnökének, Ion Iliescunak a hathatós támogatásával maratoni gyűléseken próbálták meggyőzni a Bolyai Egyetem tanárait, diákjait, a romániai magyarságot a román és a magyar egyetem egyesítésének nagyszerűségéről. A Bolyai Egyetem felszámolása ellen öngyilkossággal tiltakozott Szabédi László költő, egyetemi tanár, Csendes Zoltán statisztika professzor, a kiszemelt rektorhelyettes és felesége, valamint Molnár Miklós docens. A Háromszék olvasói Dávid Gyula irodalomtörténész periratát – magyar fordításban – vehetik majd a kezükbe. A 2006-ban fénymásolt levéltári dokumentumok egy példányát átadtam Dávid Gyulának – aki hathatósan segítette a kutatómunkámat is! –, hiszen ars poeticaként követem: csak akkor hiteles egy ilyen tanulmány, kötet, ha a még élő politikai elítéltekkel „összeszikráztatjuk” a levéltári dokumentumokat a véges emberi emlékezettel. Könnyű dolgom van: Dávid Gyula nagyszerű partner ebben a munkában. A tanulmánynak, a forrásközlésnek az ad különleges aktualitást, hogy a Nap Kiadó gondozásában 2016 végén megjelent kötetét – 1956 Erdélyben, és ami utána következett címmel – e sorok írója nélkülözhetetlen forráskiadványként forgatja A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem pere című szintézise véglegesítésénél. Tófalvi Zoltán / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 24.Emlékezés 1956-ra Csíkszeredában: a kommunizmus maradványai még most is élnekAz 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hőseinek tiszteletére három helyszínen is megemlékező ünnepséget tartottak hétfőn Csíkszeredában. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 61. évfordulója alkalmából szervezett központi rendezvénysorozatot a Csíkszentsimoni Ifjúsági Fúvószenekar nyitotta meg hétfőn délelőtt Csíkszeredában, a Kalász lakótelepi temető előtti téren felállított 1956-os kopjafánál. Elsőként Kelemen Csongor, az ’56-os Vitézi Rend törzskapitánya szólt a csíkszeredaiakhoz. Mint mondta, amikor az említett helyszínen mond beszédet, egyik szeme nevet, de a másik sír, hiszen amikor bajtársaival 19 éve felállították az emlékművet, még 17-en álltak mellette, mára azonban ebből csupán heten vannak életben. Beszédét követően Szilágyi Árpád, az ’56-os Vitézi Rend hadnagya Sajó Sándor Magyar kereszt című költeményét szavalta el, majd Korodi Attila parlamenti képviselő mondott beszédet. Kiemelte, a magyar forradalom és szabadságharc emléknapja a többi jelentős nemzeti ünnephez hasonlóan beépült a köztudatba, ám 1956 mégis kiemelkedik közülük, hiszen az október 23-án elkezdődött budapesti eseményekkel számos erdélyi magyar és román szolidarizált, akiket később letartóztattak és elítéltek. A magyar forradalom véres elfojtását követően a román Szekuritáté is soha nem hallott megtorlásokba kezdett. Jelentéseik szerint 1956. októbere és 1962. decembere között 28 ezer embert tartóztattak le, közülük 9978-at ítéltek el. A jelentésekben szereplő adatok szerint Csíkszeredában tízen haltak meg, valamint 30 szász, 30 román és 77 magyar fiatalt zártak börtönbe. Sokszor és sokan, főként mi fiatalabbak hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ez már mind a múlté. És persze, 1956-hoz képest vitathatatlanul sok minden változott, de a kommunizmus maradványai, nyúlványai még ma is élnek – húzta alá a csíki politikus. Beszédét követően az ünneplők Faludy György 1956, te csillag című versét hallgathatták meg Nagy Benedek volt politikai fogoly előadásában. Végül Sebestyén Ottó katolikus plébános, Szatmári Szilárd református lelkész és Solymosi Alpár unitárius lelkész áldását követően a jelenlévők elhelyezték a kopjafánál a megemlékezés koszorúit. Egész napos program A koszorúzást követően a résztvevők átvonultak az 1956-os térre, majd a Gloria Victis emlékműnél tartott ünnepség nyitómozzanataként Kelemen Csongor Márai Sándor Mennyből az angyal című versét szavalta el. Utána Farkas Balázs, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának megbízott vezetője arról beszélt, hogy az egyszerű emberek tiszta és feltétlen önfeláldozása nélkül nem történhetett volna meg a forradalom. Hozzátette, a köznép önzetlen becsületességéről, honszeretetétől, józan eszéről és hősi tetteiről egy emberéleten keresztül lehetne adatokat gyűjteni, s még akkor sem tudnánk tizedrészét sem azoknak az eseteknek, amelyek megtörténtek, és amelyeket elfelejtettek. Az ünnepségeket követően a délutáni órákban a Csíki Moziban folytatódik a megemlékező rendezvénysorozat, ahol Darvas-Kozma József esperes tart alkalomhoz illő előadást, majd a Képzelt forradalom, avagy Osztrák-Magyar Románia című magyar dokumentumfilmet tekintheti meg a közönség. Az ünnepség zárásaként Mocsári Károly magyar zongoraművész koncertjét hallhatják a jelenlévők. Iszlai Katalin / Székelyhon.ro 2017. november 16.Az évforduló hozadéka (Hatvan évvel a magyar forradalom után)Az 1956-os magyar forradalom 60. évfordulójának hozadékát veszi számba Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész, volt politikai fogoly a Hatvan évvel a magyar forradalom után című könyv sepsiszentgyörgyi, november 10-ei bemutatójára küldött levelében. A Benkő Levente történész, újságíró által szerkesztett, a kolozsvári Polis Könyvkiadónál 2016-os évszámmal megjelent, nyilvánosság elé a napokban került tanulmánykötet a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége által 2016. szeptember 1–2-án Sepsiszentgyörgyön szervezett 1956-os ülésszak előadásait tartalmazza. A könyvbemutató meghívójában szerepelt a könyv társzerzője, kiadójának vezetője, Dávid Gyula neve is, aki személyesen nem jelenhetett meg, viszont levelet küldött a rendezvényre. A Benkő Levente által felolvasott levelet a szerkesztőség alcímeivel alább közöljük. (Sz. A.) Az 1956-os magyar forradalom tavaly lezajlott ünnepségeinek emlékezetes eseményei még itt élnek bennünk, a kutató azonban máris számba veszi, milyen távolba mutató eredményeket hozott – nem csak számunkra, de az elkövetkező nemzedékek számára is – ez az évforduló. Melyek azok a könyvek, amelyeknek révén ma többet tudunk ’56-ról, mint tegnap? Mivel gazdagította ez az évforduló tárgyi ismereteinket arról, ami velünk hatvan évvel ezelőtt és azután történt? Nem könnyű a feladat. Hiszen – összmagyar vonatkozásban – kiadványok százait kell számba vennünk: emlékezések, korabeli naplók, feljegyzések, fotók, tényfeltáró dokumentumkönyvek százai sorakoznak egy képzeletbeli könyvespolcon (csak az 1956-os Emlékbizottság támogatásával megjelent kiadványok száma meghaladja a 200-at), s bizony, időbe telik, amíg ezek hozadéka beillesztődik abba a képbe, amit a forradalomról és az utána következő megtorlások éveiről-évtizedeiről idáig tudtunk. Talán megkönnyíti a dolgunkat, ha itt és most csak az erdélyi/romániai ’56-hoz kötődő könyvekre szűkítjük a számbavételt. Arra a nyolc kiadványra, amelyek – talán nem hiánytalanul – a könyvbemutatón is megtalálhatók, kézbe vehetők, megvásárolhatók, olvashatók, tovább adhatók. Vegyük őket sorjába. Sepsiszentgyörgyi konferenciakötet Két konferenciakötettel kezdeném, amelyek közül az egyik közvetlenül kötődik Sepsiszentgyörgyhöz, a tavaly szeptember elején itt megtartott emlékülésen elhangzott előadásokat tartalmazza. A hét előadó közül ketten a forradalom magyarországi eseményeinek bizonyos vonatkozásait tárták fel: Horváth Miklós a forradalom és szabadságharc nemzetközi vonatkozásainak ismeretéhez hozott új adalékokat, Markó György a budapesti felkelő csoportokat és tevékenységüket vette számba. Az öt hazai előadó közül témáját tekintve egyet emelnék ki mint olyat, amelyiknek a szerzője is „új” az ’56-os kutatások mezőnyében: Kozma Csabát, aki a gyergyószárhegyi Fekete Kéz szervezkedést vizsgálja kutatóként, a levéltári adatokat és az egykori szereplőkkel készített interjúkat is hasznosítva. Szintén újdonságszámba megy Benkő Levente előadása, amely – többek korábbi kutatásaira és forrásfeltárásaira is támaszkodva – összefoglaló képet ad arról, hogyan szerepelt a nyilvánosság előtt azokban a hetekben/hónapokban az erdélyi magyar értelmiségi elit, ki milyen kompromisszumot kötött vélt érdekektől vezéreltetve, vagy miképpen foglalt állást nyíltan (és olykor galádul) a forradalommal szemben. A többi előadás az előadók részéről már korábban is megközelített témák – új adatokat is kínáló – összefoglalása: Pál Antal Sándor az 1956. őszi marosvásárhelyi eseményeket összegezi, Tófalvi Zoltán a később önkéntes tűzhalált halt Moyses Márton emlékét eleveníti fel, Dávid Gyula a Bolyai Egyetem utolsó három évét (1956–1959) összegzi. Romániai eseményekről Budapesten A másik erdélyi/romániai vonatkozású kötet apropóját a 2016. október 24-én Budapesten a Magyar PEN Club által rendezett konferencia szolgáltatta. A program szerint itt nemcsak a legfontosabb romániai magyar események ma még élő szereplői sorakoztak volna fel, hanem az 1956. őszi, közvetlenül román vonatkozású eseményekhez kötődő témák előadói is. Az impozáns kivitelű kötet (’56 és Románia. Szerkesztette Tófalvi Zoltán és Ágoston Szász Katalin. Magyar PEN Club, Budapest, 2016) azonban ennél többet is, de kevesebbet is tartalmaz: Tófalvi Zoltánnak az egész erdélyi ’56-ot átfogó (és egy előadás terjedelmét messze meghaladó) tanulmánya után és az 1956/58-as Bolyai-perekről, valamint a Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségéről (SZVISZ) önálló köteteket is publikáló Páskándiné Sebők Anna előadása mellett csupán a sepsiszentgyörgyi mártírok emlékművét megkoszorúzó csoportot képviselő Bordás Attila, a Szoboszlai-perben életfogytiglanra ítélt Ferencz Ervin atya, a Dobai-per másodrendű vádlottja, Varga László, az Irodalmi Újságnak írott leveléért 20 évre ítélt Szilágyi Árpád, a csíkszeredai tanár/diák per fővádlottja, Puskás Attila és a nagyváradi SZVISZ résztvevőjeként 15 évre ítélt Takács Ferenc és a második Bolyai-per elsőrendű vádlottja, Dávid Gyula képviselt egy-egy csoportot. Viszont a szerkesztők szükségesnek tartottak felvenni néhány – a szakirodalomban egyébként már ismert – dokumentumot: a Dobai István-féle ENSZ-memorandumot, Wesselényi Miklósnak az erdélyi kérdést is felvető, 1848-ban Klauzál Gábornak írott levelét és a Dobai-perben elítélt Kertész Gábor ehhez fűzött kommentárját, valamint Varga László (rekonstruált) 1956-os budapesti naplóját. Kétségtelen nyeresége volt a konferenciának, nyeresége a kötetnek is az ’56-os román forradalmi eseményekben részt vevő Octav Bjoza (A brassói Román ifjúsági Gárda. Egy 1956 és 1958 közötti kommunizmusellenes szervezet története) és Ioana Boca (1956 és a diáktüntetések. Bukaresti egyetemi központ) előadása (amelyek magyar fordításban is szerepelnek a kötetben), valamint Liviu Plesa tanulmánya (A magyar forradalom leverése után a Secutitate ügynökbeszervezési kísérlete kudarcot vallott a kolozsvári magyar történészek körében) a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetében beszervezett kutatókról és két olyan esetről, amikor a beszervezendő kutatók (Benkő Samu és Egyed Ákos) képesek voltak ellenállni a zsarolásnak és fenyegetésnek. A könyv különössége, hogy a temesvári diákperben elítélt Teodor Stanca előadása az ottani egyetemen történt ’56-os eseményekről csak románul szerepel a kötetben. Visszaemlékezések A hazai vonatkozású ’56-os kiadványok sora a 60. évforduló kapcsán három önéletrajzi visszaemlékezéssel is gyarapodott, a benne foglaltak révén mindhárom a romániai ’56, illetve az azt követő megtorlások és börtönkörülmények ismerete szempontjából gazdagít bennünket. Szilágyi Árpád könyve (Áldozat. Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016) bizonyos fokig már ismert volt a kutatás előtt, hiszen először angolul jelent meg, évekkel ezelőtt. Azonban magyarul olvasva a helyenként döbbenetes visszaemlékezést (például az 1958-as szamosújvári börtönlázadásról és megtorlásról, amelynek Szilágyi szenvedő alanya volt), teljesebbé válik a mai olvasónak a román börtönökben akkoriban uralkodó körülményekről alkotott képe. Puskás Attila életéről és sorsáról is tudtunk már sok részletet a sajtóban megjelent korábbi visszaemlékezéseiből, a csíkszeredai tanár/diák per történéseiből. Mostani könyve (Utak és ösvények. Erdélyi magyar sors. Hármas Alapítvány, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017) azonban ennél sokkal többet nyújt. Egyfelől egy magyar értelmiségi család meghurcoltatásait a kommunista diktatúra évtizedeiben (hiszen édesapja a kolozsvári Tízes Szervezet vezetőjeként már 1945-ben, majd 1947-ben megismerkedhetett a rendszerrel, később tragikus körülmények között elhunyt Csaba testvére pedig szintén megjárta a börtönt és a román Gulag kényszermunkatáborait. De másfelől azért is, mert Puskás Attila, maga és családtagjai dossziéinak ismeretében azt is felidézi és dokumentálja, hogy a börtönből való szabadulást követően is követte a család tagjainak életét a Securitate, s miképpen próbált beavatkozni életükbe. A könyvnek ezek a fejezetei talán még tanulságosabbak, főképp a mai ifjú olvasók számára. A harmadik visszaemlékezés (Hét és fél nap. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2017) szerzője a Dobai-perben 15 évre ítélt Bereczki András, a Bolyai Tudományegyetem előadótanára. A benne elbeszélt élettörténet kerete egy hét és fél napra kiterjedő magánzárka, ahol visszapergeti múltját, felidézi addigi börtönemlékeit. Történetének egyediségét az a könyv függelékében olvasható 1954–1956-os (a perben különben vád-bizonyítékként szereplő) napló adja, amelyben egy marxistának indult közgazdász feleszmélésének folyamata követhető nyomon. Bővített kiadások A magyar forradalom évfordulójára jelent meg második, bővített kiadásban Benkő Levente Volt egyszer egy ‘56 című könyve (Exit Kiadó, Kolozsvár, 2016), amelyről azért is kell szót ejtenünk, mert az egyedülálló kerettörténetbe több egykori ’56-os szereplő élettörténete van belefoglalva: a szerző egykori börtöneik és munkatáboraik színhelyére riporterként végigkísért erdélyi ’56-osok közül – egy „nosztalgia-kirándulás” kötetlen helyzeteiben – több olyan szereplőt szólaltat meg, akik különben soha sem vállalkoztak volna arra, hogy magukról beszéljenek. Ezek a kötetlen helyzetek egyébként különösen alkalmasak arra, hogy az olvasó számára emberközelbe hozzák mindazt, amit a megszólaltatottaknak át kellett élniük. E számbavétel végére hagytam saját magamat: 1956 Erdélyben és ami utána következett (Nap Kiadó, Budapest, 2016). Nem valamiféle álszerénységből. Inkább azért, mert ez a kötet az elmúlt 10–15 évben sajtóban vagy különböző gyűjteményes kötetekben, vagy könyvek előszavaként megjelent tanulmányaimat, cikkeimet tartalmazza, tehát a témában – egy-két kivételtől eltekintve – nem ismeretlen. Fontosnak érzem azonban, hogy megjelent, méghozzá Magyarországon, ahol az erdélyi ’56-ról, arról, ami velünk történt – a szakmabeliek szűk körén és az egyébként érintetteken kívül – alig tudnak valamit. Pedig a sokat emlegetett „nemzetegyesítésnek” ez is része: a közös nemzet-emlékezetnek szerves részévé tenni a határok által elválasztott nemzetrészek sorsát. Ez az, amihez – reméljük – az itt számba vett kötetek mind hozzájárulnak. Dávid Gyula / Háromszék (Sepsiszentgyörgy) lapozás: 1-30 | 31-40
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
